Nyilván hatalmas a tömeg. Rengeteg ember érkezett idén is megnézni, megélni a budapesti karácsony hangulatát. Látszólag nyugodtan hömpölygött a tömeg, semmi agresszió, sietség. Egyedül én siettem volna, de valahogy engem is hatalmába kerített ez kompozíció.
Érdekes időszak ez. Valahogy változik, fordul egyet a társadalom hozzáállása a dolgokhoz. Az emberek talán kedvesebbek. Meglágyulnak a szívek. Adakozóbb kedvűek vagyunk. Minden sokkal szebb lesz. Ha leesik hó, akkor meg pláne. Hó, fények, Mariah Carey. Ilyen kombinációtól mindenkinek ajándékozni van kedve, nem?
Tényleg hatalmas tömegben közeledek a kitűzött úticélom felé és egyre szűkebbnek tűnnek a járdák. Mindenkinek csillog a szeme – legalábbis a visszaverődő fények miatt – úgy tűnik. A rádió és tévéműsorok egyre inkább szólnak a szeretetről, a légkörről, ami beleng most mindent. A plázákban tolják a karácsonyi dalokat és ami áru ráfér a polcokra, az tuti ott van. Úgy néz ki, mintha mindenkinek az ajándékozás volna a szeretetnyelve. Pedig ennek elég kicsi a valószínűsége. Igazából mindegy is: karácsonykor ajándékozunk és kész. Ilyenkor ez az elvárt, vagy mi.
Aztán egyszer csak elkalandoztak a gondolataim. Az az emlékfoszlány jött vissza, amikor előző nap mentem az utcán és lomtalanítás után az otthagyott üvegszilánkok és más szemét hevert szanaszét a macskakövön. Aztán este, amikor ugyanarra jártam, akkor már észre sem vettem. Pedig ott volt. Valahogy az égősorok elvitték a figyelmemet. És akkor egy ismerős érzés kapott el. Ez az egész ünnepek dolog olyan generált, olyan művinek hat néha. A pillanat erejéig – ebben az esetben 1 hónap – rendben vagyunk. Mindenki jó, kedves, szeretetteljes. Minden szép, szinte díszletszerű, megrendezett. Valami mégsem az igazi. Olyan felszínes. Igazából csak egy viselkedésmintát kapunk elő a fiókból tavalyról, minden évben leporoljuk és kitesszük, mint egy képet. Ebben a pillanatban tudtam definiálni az ismerős érzést! Basszus ezt csináljuk mindennap az Instagram vagy más közösségi média felületeinken. Apró ünnepeket kreálunk, azt mutatva, hogy minden rendben. Tökéletesen megvilágítjuk a szép részeket, ahol több a kupi oda inkább árnyékot vetünk. Azt a részt domborítjuk ki, amit úgy gondolunk az adott platform megkövetel. Mert az “ünnepeket” így szokás ünnepelni, a posztjainkat így szokás posztolni. Csak a szépet, csak a jót.
Nyilván mondhatjuk: egyszer van karácsony egy évben, legalább akkor legyen minden egy kicsit jobb. Nyilván senki nem akarja megosztani a rossz napjait másokkal az Instagram vagy Facebook profilján. Pedig valahol mindkettőnek ugyanaz volna a lényege: a kapcsolataink. Arról pedig tudjuk, hogy a kapcsolatainkat a gyengeségeink feltárásával tudjuk szorosabbá fűzni.
Azokhoz könnyebb csatlakozni, aki megnyílt, mert emberközelibbé válik. Ehelyett tökéletes díszleteket tervezünk. Mind az ünnepünkbe, mind a profilunkra. Fenntartva a tökéletesség látszatát, pedig mekkora lehetőség volna a családunkhoz és barátainkhoz közelebb kerülni. Ne csak a karácsonyfa előtti fotózkodás erejéig. De sajnos a tökéletes sokszor érinthetetlen.
Lehetne talán kicsit valóságosabb ez is, meg az is.
